Balogné Deák Eszter elmesélte nekünk, hogy végzettsége szerint szociális munkás, de jelenleg az anyaság tölti ki az életét: két kislány édesanyja.
- Fő feladatom, hogy a hamarosan négy éves és a nemsokára két éves kislányommal menedzseljem a mindennapi teendőket. Párom sajnos távol vállalt munkát, így a hétköznapokban egyedül vagyok a megoldandó feladatokkal. Nagyobbik lányomat egy éve diagnosztizálták autizmussal, így vele gyakran nézünk szembe új kihívásokkal és rendszeresen járunk fejlesztésekre, miközben a kisebbik, örökmozgó, totyogós kislányom mellett sem unatkozom – mesélte Eszti.
Mesélsz nekünk a várandósságaidról? Hogyan készültél fel rájuk? Milyen érzésekkel vágtál bele a gyermekvállalásba?
Mindenki azt gondolja szerintem, hogy valamilyen szinten tisztában van azzal, hogy mire is vállalkozik, amikor eldönti, hogy gyermeket szeretne. Beszélsz ismerősökkel, utánaolvasol stb. Nyilván nekem is voltak elképzeléseim; és voltak elveim, hogy mit és hogyan fogok majd csinálni, ha megérkezik a kisbabám. Aztán anya lettem és ezeket az elveket dobtam ki a kukába, vagyis igazából új elveket és elvárásokat kellett találnom.
[Eszti ezen a ponton röviden elhallgatott, majd a rá jellemző kedvességgel és optimizmussal még hozzátette:]
Ez ilyen vicces dolog, hogy az ember azt gondolja, mennyi mindent tud, mennyire felkészült, aztán belekerülsz egy helyzetbe és rájössz, hogy semmit nem tudsz. De… ez az egyik szépsége a dolognak!
Az első terhességem eléggé kritikus volt, háromszor is bekerültem a kórházba a várandósságom alatt. Az is kétséges volt, hogy egyáltalán eljutok-e az áldott állapot végéig, így ez számomra inkább megterhelő időszak volt; folyamatosan aggódtam, hogy minden rendben lesz-e a babámmal. Nagyon sok bizonytalanság és kérdőjel volt bennem. Próbáltam utánaolvasni, kutakodni. Rengeteg fórumot végiggörgettem. Persze elsődlegesen az orvosaimra hallgattam, de szerintem ilyenkor sok kismama érzi úgy, hogy még több infót akar. Megvásároltam egy csomó terhességgel kapcsolatos könyvet is, de rá kellett jönnöm, hogy az én terhességem nem éppen tankönyvi példa.
Szerencsére eljutottunk a szülőszobáig, de komplikációk adódtak, és végül sürgősségi császárral jött világra a kisbabám. Azt mondták, nem lett semmi maradandó problémája. Hazajöttünk, elkezdtünk összeszokni és cseperedett. Nagyon sokat inspirálódtam könyvekből. Nagyon tudom ajánlani kezdő kismamáknak A Suttogó című könyvsorozatot. Nagyon jó meglátások, tippek, praktikák vannak benne, amit én is igyekeztem bevetni a kislányomnál.
A kórházból való hazatérésetek után rövidesen szembesültél autizmusra utaló tünetekkel? Vagy ez egy hosszabb folyamat volt?
Hasfájós volt, ezért az első három hónap nehézkesen telt, rengeteg sírással. Nem sokat aludtunk. Ezután az időszak után realizáltam, hogy az alvás továbbra sem adatik meg nekünk, mert a kislányomnál az alvásproblémák akkor már fent álltak, csak mindenki azzal jött, hogy „jó, hát még picibaba”, „nem állt be a napi ritmus”, „és egyébként telihold van”, meg „biztos a fogzás az oka”. Jelenleg négy éves lesz, és még mindig nem alszik. Sőt! Ott tartunk, hogy gyógyszert kell rá szednie.
Beleástam magam a témába, mindent elolvastam az altatásról; és mindent ki is próbáltunk: az illóolajoktól kezdve, a levendulás fürdetőn át a súlyozott paplanig. Teltek-múltak a hónapok, de a helyzet semmitől nem javult, két éves korában is 12x-14x ébredt egy éjszaka. Éreztem, hogy ez így nem normális. Emellett egyre több nehézséggel találtuk magunkat szembe. Jöttek a kis fura dolgai, kezdődtek a tipikus autizmus tünetek: a lábujjhegyezés, a repdeső kézmozdulatok, a rugalmatlanság, ha nem a megszokott dolgok történnek, aminek a mentén az ő rutinja halad, vagy nem a helyére volt valami visszarakva, akkor ezek zavarták, kezdődtek durva dühkitörések. Realizálódott bennünk, hogy valószínűleg többről van szó, mint az elhangzott átlagos magyarázatok, és tennünk kell valamit.
Nem egy könnyed téma, amiről most beszélgetünk, mégis az a benyomásom, hogy Te maximálisan megbirkózol a feladatokkal és árad belőled a pozitív kisugárzás! Egy percig sem sajnáltatod magad. Hogy csinálod?
Nem egyszerűek a hétköznapok. Minden egyes nap olyan, mintha egy véget nem érő hullámvasúton ülnék. Ugyanakkor a kislányaim rengeteg szeretetet adnak, és a mosoly, az ölelés, amit az ember kap tőlük, az minden nehézséget, minden könnycseppet megér. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek mélypontok; amikor le kell nyelnem a könnyeimet, mert egyszerűen nehéz. Felkészületlenül ér egy helyzet. Nincs segítség. Tehetetlennek érzi magát az ember és ebben elfárad, de semmi pénzért nem cserélném el azt, amink van. Én boldog vagyok ebben a helyzetben!
Csodálatos hallgatni, ahogy megfogalmaztad. Azt gondolom, hogy ez sokunknak példaértékű!
Tudom, hogy fontos szerepet játszanak a könyvek a családotok életében. Megosztanád velünk, hogy néz ki ez a gyakorlatban, és miért tartod fontosnak, hogy gyermekeinket könyvekkel vegyük körül?
Én nagyon szeretem a könyveket. Biztosan hozzájárul az is, hogy keresztanyukám sokáig könyvtárosként dolgozott és rengeteget jártam hozzá könyvtárba. Így kialakult bennem a könyvek iránti szeretet, és remélem, hogy ezt a kislányaimnak is át tudtam adni, illetve folyamatosan dolgozom ezen.
Kisbabaként a kontrasztos, fekete-fehér mintás könyvekkel kezdtünk. Fokozatosan hoztuk be a keménytáblás lapozókat, és ahogy elkezdtek kúszni-mászni, nagyon hamar felfedezték az én könyveimet is. Emlékszem, hogy a dohányzóasztal alján gyűjtöttem a magazinokat és szórólapokat és a nagylányom nagyon korán felfedezte azokat is. Nagyon tetszett neki, hogy mennyire színesek és érdeklődve nézegette, soha nem tépkedte őket. Minden életkorban megvannak a kedvenc mesekönyveink is, amit újra és újra elolvasunk. Van, hogy egy nap többször is. A nagylányom pici kora óta nagyon szereti a mesekönyveket. Most karácsonyra is több mesekönyvet kapott, és minden este hozza őket, hogy „még ezt nézzük meg”, „és még ezt is”.
A kistesó érkezésére is könyvekkel készültünk. A klasszikus esti mesék mellett mindig előkerült egy tesós könyv is. Napközben is többször veszünk elő mondókás könyveket, Füzesi Zsuzsáét nagyon szeretjük. Nagyon szép, kedves rajzok vannak benne, illetve klasszikus mondókákkal van tele.
Kifejezetten tanítom nekik, hogy a könyv érték és vigyázni kell rájuk, mert hatalmas dolog a gyerek életében a könyv és nagyon sokat tud tanulni belőle.
Egyetértek, ez vitathatatlan! Valóban nagyon sokat tudnak tanulni a gyerekek a könyvekből! De érdekelne, hogy ezt csak így általánosságban mondod, vagy valamilyen konkrét élményre gondolsz?
Látom a kislányaimnál, hogyan húzza magával őket egy-egy könyv, a szókincsbővítésre gondolok például. Az autista kislányomnak a beszédfejlődésben is van elmaradása. Három éves koráig nem beszélt, csak a „nem” szóval operált. Két és fél évesen mondta ki először, hogy „anya”, és utána is nagyon lassan kezdtek el jönni a szavak. Ma már nagyon sok mindent tud mondani, szépen kifejezi magát, eljutottunk a 3-4 szavas mondatokig. Viszont a mai napig a halandzsa van még előtérben. Nem negatív értelemben mondom ezt egyébként, inkább tényként. Nagyon kedves emlék fűződik ehhez is. Kb. 2,5 éves kora körül a kislányom kezdeményezésére bevezettük esti rutinként, hogy mindig két könyvet olvasunk el. Elkezdte, hogy anya elolvas egyet, aztán a másodikat elkérte és ő akart nekem olvasni. „Olvasni”! [mosolyog Eszti] Az ő kis halandzsa nyelvén. De nagyon jó érzés volt, ahogy a képek alapján mesélt nekem és itt-ott egy-egy szót kihallottam a már oly sokszor elmesélt történetből. És mindig egyre több szó válik érthetővé a mesében. Azt gondolom, hogy az, hogy ez így be tudott indulni és ilyen szépen, ha nem is tud mondani szavakat, de nagyon sok szót ismer és megért, e mögött a rengeteg mese, könyvolvasás áll! Ott találkozik általunk kevésbé használt, új szavakkal is.
Csak ismételni tudom önmagam, hogy egyszerűen sugárzik belőled a pozitivitás és úgy tűnik, mindennek meglátod a jó oldalát.
Említetted, hogy sokszor egyedül kell helyt állnod a hétköznapokban. Honnan merítesz mégis ennyi energiát és motivációt?
Két hobbim van, amiben töltődni tudok, anélkül, hogy elhagynám a házat. Az egyik az Instagram oldalam, amit leginkább az étkezésre fűzük fel. Engem a sütés-főzés kikapcsol. Illetve van egy Facebook oldalam, ahol pedig az anyasággal kapcsolatos dilemmáimról posztolok. Szívesen osztom meg másokkal azt, hogy mit jelent szülőnek lenni, milyen kihívásokkal szembesül egy anyuka. Én ebben találtam meg önmagam!
Tehát maga az édesanyává válás ösztönzött arra, hogy elindítsd a Facebook oldalad?
Maga az írás már a terhességem ideje alatt is foglalkoztatott, segített, hogy feldolgozzam azokat a helyzeteket, amivel szembe találtam magam és kihívást jelentettek számomra. Próbáltam humoros formában kiírni magamból az érzéseimet. Ezek a skiccek kezdetben csak nekem szóltak, de a nagyobbik lányom születése után posztolni kezdtem. Ennek fő motivációja az a felismerés volt, hogy nagyon jó érzés tud az lenni, ha találkozol sorstársakkal, akik hasonló dolgokon mennek keresztül, mint amin Te is. És jött a gondolat, hogy csinálnék egy oldalt, amit más is elolvas, és azt mondja, hogy „igen, ezt én is így gondolom, tök jó, hogy nem vagyok egyedül”. El tudunk kezdeni beszélgetni egy bejegyzés alatt… Nekem ez valahol egy terápia, hogy kiírom magamból, mert sokszor rágódok dolgokon. Az írás gyógyít. És az is nagyon jó, ha kapok visszacsatolást, hogy a soraim valakinek adtak valamit. Nagyon örülök, ha valaki megtalálja magát benne, vagy valakinek tudok adni egy plusz löketet, egyfajta támogatást, vagy csupán egy vicces képpel és néhány gondolattal valamilyen jó érzést.
Még bőven van hova fejlődni. Mind nekem az írást tekintve, mind pedig az oldalnak. Nem gondolom, hogy ez egy olyan hatalmas dolog, amit én csinálok, de mivel szívből jön és rólunk szól: az anyaságról, a kislányaimról, nagyon büszke vagyok rá!
Az Instagram oldalad is hasonló célt szolgál?
Gyerekkorom óta hobbim a sütés-főzés, nagymamám mellett mindig ott sündörögtem a konyhában, segítettem keverni a süteményhez a krémet, gyúrni a tésztát. Abszolút azt gondolom, hogy a főzés a mentális egészségre is jótékony hatással van. Ha eltekintünk attól, hogy azért főzünk, hogy legyen mit megennünk, akkor valahol ez egy alkotói folyamat is. Az, hogy létrehozol valamit, ami esztétikailag is minőségi és maga az alkotás folyamata tud egy töltődési folyamat is lenni.
Gyerekek nélkül kimozdulni elég kevés lehetőségem van, ritkán van énidőm, ezért próbálom más alternatív megoldásokban megtalálni a megújulás lehetőségét.
Folyamatos visszatérő dolog nálam, hogy igyekszem minél egészségesebben étkezni. Ez néha hullámzó, de nagyon szeretek ezekről megosztani tartalmakat: képeket, recepteket, hátha abból valaki ötletet tud meríteni. Egy barátnőm fogalmazott úgy annak kapcsán, hogy sokszor kirakom csak Insta storyba, hogy aznap épp miket főztem, és ez neki mindig tök jó ötlet, mondván, hogy „ó tényleg, ezt már rég csináltam” és akkor elkészíti. Ha csak egyetlen ötletet adok is valakinek, akkor nekem már megéri.
Mondtad, hogy ritkán van lehetőséged olyan időtöltésre, amikor nincsenek veled a gyerekek. Tehát az instagram oldaladon található ételeket is mellettük, esetleg velük együtt készíted el?
Igen. Általában mindkét gyermekem ott van velem a konyhában. A legfontosabb persze, hogy figyeljünk a biztonságra, de igyekszem átadni a kislányaimnak is a sütés-főzés szeretetét. És azt tapasztalom, hogy ez minden szempontból pozitív hatással van egyrészt az ételekhez való viszonyukra, másrészt a házi kosztot, és azt a felfogást, mint értékrendet szeretném erősíteni bennük, hogy mindent el lehet készíteni otthon is.
De nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy én tökéletesen csinálok mindent. Szerintem épp attól tudok hiteles lenni, hogy a gyereknevelés mellett posztolok az elkészített ételekről, és persze, nálunk is előfordul, hogy pizzát rendelünk, főleg, ha épp csak két órát aludtunk, mert egy nehezebb éjszakán vagyunk túl.
De összességében azt látom, hogy nagyon boldog tud lenni egy gyerek, ha hasznosnak érzi magát és segíthet: ha csak leszakítasz a tésztából egy darabot és gyúrogathatja, felverheti a tojást vagy akár bepakolja a zöldséghéjat egy tálba. Szóval egy kis kreativitással szerintem meg lehet találni az életkornak megfelelő feladatot. Nagyon jó látni, hogy élvezettel csinálják és büszkeséggel tölti el őket, hogy meg tudták csinálni. Karácsonykor például nálunk sem maradhatott el a közös mézeskalácssütés. Minden is lisztes volt, ugyanakkor szerintem ez egy csodálatos közös program és hiszem, hogy ez nekik is jó emlék lesz később; bízom benne, hogy jó érzéssel gondolnak majd vissza arra, hogy anyával együtt sütöttünk, főztünk.
Kb. három és fél éves volt a nagyobbik lányom, amikor mutatta nekem, hogy „pocak éhes”. Megkérdeztem, hogy mit kér enni? És elkezdte mutatni a tojást, a tejet, és rávezetett, hogy palacsintát szeretne sütni. Természetesen elkészítettük együtt. Olyan jó érzés volt és nagyon büszke voltam rá, hogy ilyen okos és ezt így tudja, hogy mi kell a palacsintához.
Azt hiszem, órákig tudnálak hallgatni, nagyon inspiráló, amit és ahogy mondasz! Köszönöm szépen, hogy beszélgethettünk! Biztos vagyok benne, hogy sokak számára hasznos és értékes az, amit csinálsz.
Ha van még valami, amiről nem esett szó és szívesen megosztanád az olvasókkal, vagy valamire szeretnéd felhívni a figyelmet, akkor búcsúzóul még szívesen hallanánk néhány záró gondolatot!
Köszönöm szépen én is a lehetőséget! És azt hiszem, két dolog lenne, amiről szeretnék még beszélni.
Aki érintett autizmusban, jó szívvel ajánlom mindenkinek a Pécsi Autizmus Alapítványt, mert egy csodahely. Hatalmas fejlődéseket értünk el, mióta rendszeresen járunk hozzájuk. Mi a sorstól egy ilyen különleges kis angyalkát kaptunk, mindent megteszünk a kislányunkért, de közben ő is tanít és formál minket. Szerencsések vagyunk és mindent összevetve azt hiszem, az égi gondviselés mellettünk van, mert a kezdetektől nagyon jó szakemberek kísérik az utunkat. Mindenki nagyon barátságos és támogató volt, minden segítséget, tippet, tanácsot megkaptunk. Szerintem az is sok erőt adhat, ha tudod, hogy jó helyen vagy!
És még egy dolgot fontosnak érzek kiemelni. EGYMI oviba jár a kislányunk, nagyon sok sorstárs anyukával találkozok nap mint nap, akik még nehezebb helyzetben vannak, mint mi. Sokaknál látom azt, hogy mennyire elkelne nekik a mentális segítség. Még egy egészséges gyermeket is sokszor kimerítő gondozni, nevelni, topon lenni, és mellette az élet minden más területén helytállni, hát még ha egy problémásabb vagy beteg gyerekről van szó. Fontosnak tartom, hogy ne legyünk előítéletesek másokkal szemben! Helyette legyünk türelmesek és toleránsak egymással! Futottam már bele én is olyan helyzetbe, hogy a játszótéren megvető pillantásokat kaptam, amikor egy olyan helyzetbe kerültem a kislányommal, ami az ő autizmusából fakad. Nyilván nincs ráírva, nincs címke, nem tudhatták mások, miért viselkedik úgy, ahogy… De a legkönnyebb ítélkezni. Ha nem tudsz segíteni, akkor legalább ne árts! És fontos lenne, hogy ezt a mondatot, mindenki magáévá tegye, mert épp elég nehéz annak a szülőnek és gyereknek benne lenni abban a helyzetben, nincs szükség további elítélésre. Nem látunk bele más családok életébe, ne vonjunk le következtetéseket és ne akarjuk megnevelni mások gyerekét, mert nem tudhatjuk, hogy mi van a háttérben!
Legyünk egymással toleránsak, elfogadóak, és induljunk ki abból, hogy néha csupán pár jó szó is nagyon jól tud esni!
Ennél szebb végszó nem is kell! Köszönjük szépen még egyszer a tartalmas beszélgetést!
Ha az interjú alapján kíváncsiak lettetek, keressétek fel Esztit az említett platformokon, és támogassátok egy lájkkal!
Facebook: Anyaszaurusz
Instagram: eszter.deak89
